A lélekszerződés misztériuma

 

Isten nincs nyugdíjban 

– A lélekszerződés misztériuma

Az „Isten nincs nyugdíjban” című szöveg egy bensőséges és szimbolikus párbeszédet jelenít meg a lélek és az Úr között, amely az emberi élet mélyebb, spirituális dimenzióit tárja fel. Az indulás előtti „beszélgetés” nem pusztán irodalmi kép, hanem egyfajta szellemi téridőben zajló megértési folyamat, amely a lélekszerződés gondolatkörébe illeszkedik. E párbeszéd egyetemes kérdéseket vet fel: Mi az élet célja? Ki kísér bennünket az úton? És mi történik akkor, ha a világ zajában elfelejtjük azt a hangot, amely a lelkünk legmélyén szól hozzánk?

A lélek felkészültsége a szövegben nem tudásban, hanem alázatban, erkölcsi szándékban mutatkozik meg: „Szeretnék megtanulni megbocsátani… hűségesnek maradni… hogy ne én legyek a fontos, hanem az, amit szolgálok.” Ez a tanulni vágyás egyfajta spirituális program: nem információkat keres, hanem belső alakváltozást. A lélek feladata itt nem az önérvényesítés, hanem az önmeghaladás – a szolgálatban megtisztuló személyiségvállalás.

A párbeszéd talán legszebb mondata azonban nem is a lélek szájából hangzik el, hanem Isten válaszából: „Én nem hagylak el. Nem nyugdíjba vonulok. Én benned élek.” E kijelentés a teológiai gondolkodás egyik legmélyebb igazságát hordozza: Isten nem egy külső „felügyelő”, hanem belső valóság, aki nem irányít, hanem jelen van. A mindenható Isten itt nem hatalmi pozícióban jelenik meg, hanem kísérőként – mint halk fény, mint lelkiismeret, mint egy gyermek nevetése. Ez a megközelítés szembeáll a vallási merevséggel vagy az ítélkező istenséggel. Isten nem „bürokrata”, nem ítélő bíró, nem is passzív nyugdíjas – hanem élő jelenlét. Ez a mondat – „Isten nincs nyugdíjban” – ironikusnak tűnhet elsőre, de valójában mélyen radikális kijelentés: azt sugallja, hogy a világ szakrális dimenziója nem múlt idő, és nem is csak a vallásos rítusokban érhető tetten, hanem a mindennapok halk pillanataiban.

A szöveg egyúttal rámutat a szabadság és a felelősség kapcsolatára. A lélek maga írja alá a szerződést – vagyis szabad. De a szerződés nem „hideg” megállapodás, hanem szeretettel szőtt kapcsolat. Isten nem kívülről ellenőrzi, hogy a lélek mit teljesít, hanem belülről bátorítja – „nem diktál – hanem bizalommal néz ránk.” Ez a bizalom az ember felé forduló isteni szeretet egyik legmélyebb kifejeződése. A szöveg zárása egy olyan teológiai-poétikai látomás, amely egyszerre vigasztaló és felrázó: „Így indul a lélek. Nem egyedül. Hanem Istennel, aki nem felette áll, hanem benne él.” Ezt tekinthetjük egy újfajta istenkép fogalmazásának: nem transzcendens uralomként, hanem benső kísérőként él Isten az ember mellett. Nem elválaszt, hanem kapcsolatba hív.

Végső soron ez a szöveg nemcsak egy „indulás előtti” párbeszéd, hanem egy ébresztő minden életpillanat számára. A kérdés nem az, hogy Isten velünk van-e, hanem hogy felismerjük-e a jelenlétét a fájdalomban, a nevetésben, a verssorban. Mert Isten nem visszavonult – hanem mi fordulunk el néha Tőle. De ha elcsitul bennünk a világ zaja, újra hallhatóvá válik: a csend hangja. A halk fény. Az emlékeztető, hogy nem vagyunk egyedül. Igen: Isten nincs nyugdíjban. Soha nem is volt. Párbeszéd:

Lélek: Uram… úgy érzem, kész vagyok. Láttam a lehetőségeimet, kiválasztottam a családot, az életeseményeket, a kihívásokat. Megírtam a szerződést. Csak egy aláírás hiányzik.

Isten (mosolyogva): Látom. Alapos voltál. És mit tanulnál meg ezen az úton?

Lélek: Szeretnék megtanulni megbocsátani…

Elengedni, hűségesnek maradni, amikor senki nem várja. Azt is, hogyan álljak fel újra és újra – még akkor is, ha már senki sem hisz bennem. És végül: hogy ne én legyek a fontos, hanem az, amit szolgálok.

Isten: Ez mély és szép. És mi az, amitől a legjobban félsz?

Lélek: Hogy elfelejtelek Téged. Hogy túl zajos lesz a világ, és elnémul a Benned lakó hang. Hogy mások hangja túlharsogja a Bennem lévőt. Hogy túl sokszor fog fájni, és a szenvedés elvon a szeretettől.

Isten: Ez valóban megtörténhet. De én nem hagylak el. Nem nyugdíjba vonulok. Én benned élek. Ott leszek a csendben, a könnyeid peremén, a mosolyod mögött. Ott leszek egy idegen mondatban, egy gyermek nevetésében, vagy egy verssorban. És főleg: ott leszek a lelkiismeretednél. Mint halk fény.

Lélek: Akkor Te nem írod alá a szerződést… hanem velem jössz?

Isten: Én vagyok a szerződés mögötti szeretet. Te írtad alá – de én szőttem át. 

 

Így indul a lélek. Nem egyedül, hanem Istennel, aki nem felette áll, hanem benne él. Mert Isten nem diktál – hanem bizalommal néz ránk. Ezért Isten nincs nyugdíjban. Soha nem is volt. Mert a szeretet nem irányít – hanem kísér.